Haj-Nizsnik Pavlo

A ket orszagresz egyesulese: az egyseges Ukrajna eszmejenek megvalosulasa es csodje

Опубліковано: Haj-Nizsnik Pavlo. A két országrész egyesülése: az egységes Ukrajna eszméjének megvalósulása és csodje // Hromada (Magyarorszagi Ukran Kulturalis Egyesulet lapja). - 2009. - №1 (99). - január - február; - №2 (100). - március - április.

Az ukránok osidok óta dédelgetik az egységes állam eszméjét. A Kijevi Rusz feudális felosztását követoen ez az eszme maradt az egyetlen lehetséges garanciája államiságunk és nemzeti azonosságtudatunk megorzésének. Nemzeti történelmünk legnehezebb óráiban Ukrajna legnagyobb fiai ezzel vértezték fel magukat az ellenséggel folytatott küzdelemhez. Az egység önmagában elképzelhetetlen az államiság, a nemzeti haladás nélkül. Ukrajna legkiemelkedobb vezetoi – Nagy Volodimir és Bölcs Jaroszláv, Volodimir Monomach és Jaroszláv Oszmomiszl, Román Msztyiszlavics és Danilo Halickij, Bohdan Hmelnyickij és Iván Vihovszkij, Petro Dorosenko és Iván Mazepa különbözo korokban és eltéro történelmi helyzetben kísérelték meg az eszme valóra váltását. Ukrajna önálló államiságának és államszervezeti jellegének elvesztése után sem hunyt ki a nemzetbol az állami élet újrateremtésének és egy nagy, egységes, egyívású nemzethez tartozás megvalósulásának reménye.

Bár az ukránok több országban, szétszóratásban éltek, mindig is hittek és reménykedtek a nemzet egyesülésében. Legjobb fiaink harcoltak és az életüket is feláldozták álmaik és reményeik megvalósításáért. A hetmani hatalom felszámolása után több mint száz esztendovel az ukrán nemzeten két birodalom, az Osztrák-Magyar és az Orosz osztozott.

A forradalmi 1917-es esztendo Oroszországban elsodorta a cári hatalmat, és az ukránoknak – más nemzetekkel egyetemben – történelmi lehetoségük nyílt államiságuk újraszervezésére. A Dnyeperen túli térségben létrejött az Ukrán Népköztársaság, amely a következo (1918) esztendoben a Központi Tanács IV. Univerzáléjában és a breszti négyhatalmi béketárgyaláson határozottan megfogalmazta az egységre épülo állami politika iránti eltökéltségét. Az Ukrán Állam, amely 1918-ban lépett az Ukrán Népköztársaság örökébe, az államalkotó folyamat hivatalos irányának tekintette minden ukrán történelmi és etnikai terület hetmani formában történo egyesítését. Szkoropadszkij hetman egység-koncepciójának célja és irányultsága értelmében az Ukrán Állam magában foglalta volna Besszarábiát, a Dnyeszter-melléket, Breszt, Gomel, Sztarodub, Kurszk, Bilhorod, Rilszk térségét, a Don-vidéket, Kubányt, Krímet, Holmit, Kárpát Ukrajnát, Bukovinát, az Erdo-melléket és Kelet-Galíciát.

A nemzeti-felszabadító mozgalom a Nyugat-ukrajnai térségben is felerosödött. Az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1918-ban lezajlott forradalom felerosítette a Dnyeszteren túli területek ukránjainak reményeit az önmeghatározás jogának megszerzésére, és maga az a tény, hogy Nagy Ukrajna rendelkezik államisággal, fokozta a bizonyosságukat, hogy a nemzet elkerülhetetlenül eggyé válik az Ukrán Egységes Önálló Államban.

1918. október 6-án, a Kijevi Állami Egyetem ünnepélyes megnyitóján rövid, ám nagy hatású beszédet mondott a nyugati területek képviseletében dr. L. Cehelszkij az osztrák parlament képviseloje, aki többek közt kijelentette: „Az öröm és a diadal érzése tölti be a szívemet. Ma leraktuk az ukrán nemzet jövendojének legszebb alapkövét. Ukrajna csatlakozott az európai kultúrához, és ez a csatlakozás a biztosítéka annak, hogy Ukrajna nem pusztul el. Hiszem, bizonyos vagyok abban, hogy ti, drága testvéreim, magatokhoz öleltek bennünket, galíciaiakat is…” Az egy nemzet két részének feltétlenül egyesülnie kellett, s ennek eloszele már érezheto volt.

Eközben, 1918. október 18-án, Lvovban, Jevhen Petrusevics vezetésével megalakult az Ukrán Nemzeti Tanács, amely irányítása alá vonta a Nyugat-ukrajnai nemzetei-felszabadító mozgalmat. Másnap (október 19-én) bejelentették, hogy Kelet-Galícia, Észak-Bukovina és Kárpátalja, amelyek „egységes ukrán területet képeznek, alkotmányosan az Ukrán Állam részévé lettek”.

1918. november 1-én Lvovban gyozött a fegyveres felkelés, minek következtében a galíciai kormánybiztos helyettese és az Ukrán Nemzeti Tanács küldöttsége aláírta a jegyzokönyvet, amelynek értelmében az utóbbi teljhatalmat kap. 1918. november 3-án Csernyivciben, egy tízezres ukrán tüntetésen kapott teljhatalmat a Nemzeti Tanács Bukovina felett. A novemberi események és a nyugati területeken felerosödo államalkotó folyamat mozgósította, egyesítette és összehangolta a galíciai ukránokat, azaz valamennyi pártjuk egységes ukrán állami közösségbe forrt, ami elképzelhetetlen volt Nagy Ukrajnában. A galíciai ukránok azonmód bejelentették, hogy részévé kívánnak lenni a nemzetállamnak, és egységes rendszerben akarnak élni a Nagy Ukrajnában hatalmon lévo hetmanátussal. A novemberi események részvevoi elso röpirataikban közölték, hogy a nyugati területek az „Ukrán Állam” részei, azaz ez lett a hivatalos elnevezése a Dnyeper két partján elterülo hetmani államszerkezetnek, amelynek Kijev lett a fovárosa. A külso katona-politikai helyzet és a belso társadalmi-politikai feszültségek azonban gyökereiben megváltoztatták a korabeli ukrán politikai közélet egységesíto törekvéseit.

Ezzel párhuzamosan a Dnyeperen túli térségben muködo radikális szocialista ellenzék Szkoropadszkij hetman megbuktatására készült. A Nemzeti Tanács november 5-én elküldte Kijevbe két képviselojét (Nazarukot és Suhevicset), hogy felvegyék a kapcsolatot a hetmani kormánnyal, és járjanak közbe annak érdekében, hogy a Nyugat-ukrajnai területek minél elobb egyesüljenek a Dnyeperen túli Ukrajnával.

1918. november 6-án Nazarukot és Suhevicset fogadta Szkoropadszkij hetman. A küldöttek segítséget kértek az Ukrán Állam vezetojétol a lengyelek ellen. A költségvetési feljegyzések szerint a hetman, rendkívüli kiadásként 6 millió rubelt, néhány vagonnyi ruhát, lábbelit, fegyvert, cukrot, 10 millió osztrák koronát utalt ki az államkincstárból a Nyugat-ukrajnai Köztársaság megsegítésére. Ezen felül titokban a Galíciai Ukrán Hadsereg rendelkezésére bocsátott egy gyorsreagálású századot, valamint engedélyezte a határ átlépését a szicsi lövészek egy hadtestének is. Ez utóbbiak azonban nem akartak részt venni földijeik védelmében, mert már részesei voltak a hetman elleni összeesküvés elokészületeinek. Mindezekkel párhuzamosan, tekintettel az Ukrajna és a hetmani hatalom körül kialakult külpolitikai helyzetre, valamint az ország középso részén kiélezodött társadalmi-politikai harcra, a hivatalos Kijev nem engedhette meg magának, hogy Nyugat-Ukrajna legálisan csatlakozzon az egységes államszerkezethez.

Ugyanazon a napon, 1918. november 13-án állt fel a Direktórium és alakult meg az új állam, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság. Az új államban azonban egyre romlott a helyzet. A lengyel nyomás következtében a Tanács (a törvényhozó hatalom) és az Államtitkárság (a kormány) Lvovból Ternopolba, majd pedig Sztaniszlavba költözött. A két új, nemzeti államszerkezetben kialakult bonyolult helyzet ellenére a vezetés nem adta fel az egyesítésre irányuló törekvéseit. E történelmi folyamatban a Dnyeszteren túli Ukrajna politikusai játszották a foszerepet. Tisztában voltak azzal, hogy az újraegyesülés csak szigorú törvényességi alapon valósulhat meg, ezért a Nyugat-ukrajnai Államtitkárság kidolgozott egy eloszerzodés-tervezetet, amelyet egy küldöttséggel (Levickij és Cehelszkij) átküldött az akkor Fásztivban muködo Direktóriumnak. A tervezet részletes megvitatását követoen a Direktórium és a Nyugat-ukrajnai küldöttség tagjai 1918. december 1-én aláírták az Eloszerzodést, amelyben leszögezték: „A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság ezzel kifejezésre juttatja azon megingathatatlan törekvését, hogy a leheto legrövidebb idon belül egyetlen nagy államban egyesüljön az Ukrán Népköztársasággal, azaz kinyilvánítja, hogy nem kíván a továbbiakban önálló államként létezni, következésképpen egész területével és népességével része akar lenni az államilag egységes Ukrán Népköztársaságnak… A két köztársaság kormánya kötelezonek tekinti magára nézve az egyesülés mielobbi végrehajtását, hogy mindkét állam valóban egyetlen, osztatlan egységet képviseljen…” A Direktórium nevében a megállapodást V. Vinnicsenko, O. Andrijevszkij, F. Svec és Sz. Petljura, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság kormánya nevében pedig L. Cehelszkij és D. Levickij írta alá. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a Nyugat-ukrajnaiak fenntartották maguknak a jogot „a területi autonómiára, amelynek határait az egyesülés megvalósulásának pillanatában a két köztársaság állami és kormányszervei által megalakítandó különbizottság jelöli ki. Akkor – hangsúlyozta Vinnicsenko – kerülnek meghatározásra a két állam egyesülésének feltételei is”.

1918. december 14-én lemondott Szkoropadszkij hetman, és december 19-én ünnepélyesen bevonult Kijevbe a Direktórium. Újra a történelem színpadára lépett az Ukrán Népköztársaság. A Zbrucs folyó túlsó partján, 1919. január 3-án, a Nemzeti Tanács sztaniszlavi ülésszakán jóváhagyták a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság és az Ukrán Népköztársaság egyesülési okiratát, amely szerint a két állam “egy egységes, szuverén Népköztársaságban egyesül”, azaz ratifikálták az 1918. december 1-én kelt fásztivi megállapodást. D. Vitovszkij, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság államtitkára haladéktalanul értesítette e tényrol az Ukrán Népköztársaság vezetését: „Sz. Petljurának, az Ukrán Köztársasági Hadsereg foatamánjának. Kijev. Sztaniszlavból. 3/1. A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság Ukrán Nemzeti Tanácsa január 3-ai ülésén egyhangúlag jóváhagyta, és ünnepélyesen kihirdette területének csatlakozását az Ukrán Népköztársasághoz… A két egykori köztársaság népének kiontott vérével összeforrasztott egység váltsa valóra a dolgos ukrán nemzet álmát és boldogulását”. Ezen a tanácsülésen megválasztottak egy 65 tagú küldöttséget, amelynek vezetésével L. Bacsinszkijt bízták meg. A galíciai, bukovinai és kárpátaljai tagokból álló küldöttség január 16-án érkezett Kijevbe, és részt vett az Ukrán Népköztársaság Direktóriumának és Minisztertanácsának ülésén.

1919. január 19-én a lapok közölték a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság kormányának az Ukrán Népköztársaság Direktóriumához intézett hivatalos felhívását, amelyben közölték, hogy Nyugat-Ukrajna ratifikálta a fásztivi szerzodést.

Ezzel összefüggésben rá kell mutatni még egy fontos momentumra, amelyrol kortársaink általában hajlamosak elfeledkezni. Az ukrán területek egységesítésének eszméje akkoriban nemcsak Nagy Ukrajnát és a Nyugat-ukrajnai Népköztársasághoz tartozó területeket (Galíciát, Lemkivscsinát, Erdomelléket, Bukovinát, a Kárpát-melléket, Nyugat-Podolt, stb.) ragadta magával, hanem Kárpátalját is. 1919. január 21-én, Huszton, a kárpátaljai ukránok népgyulése (un. Magyar Rusz) jóváhagyta „az egyesülést… az Egységes Ukrajnával”, és kérelmezte, „hogy az ukrán csapatok foglalják el az ukránok lakta járásokat”. A döntés legitimálására és törvénybe foglalására azonban nem került sor, mert hamarosan külföldi csapatok (csehek és románok) szállták meg Kárpátalját. Itt emlékeztetnénk arra, hogy a román egységek már 1918. november végén megszállták Bukovina és Besszarábia ukránok által lakott területeit. Az intervenció alapját az Antant és a központi hatalmak közötti, Versailles-i és Saint-Germain-i békeszerzodések egyes cikkelyei szolgáltatták, melyek értelmében a Nyugat-ukrajnai területeket azokhoz a nemzetállamokhoz csatolják, amelyek az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén léteztek.

A magyarországi ukránok népgyulésének határozata

1919. január 21.

1. A magyarországi ukránok népgyulése 1919. január 21-én támogatta, hogy Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén, Sáros, Spizs és Abaújtorp csatlakozzon az Egységes Ukrajnához, és kéri, hogy az új állam az egyesüléskor legyen tekintettel a magyarországi ukránok különleges helyzetére.

A népgyulés bejelenti, hogy Magyarország ukrán népessége nem ismeri el az „Orosz Földre” vonatkozó „tizedik törvényt”, amelyet 1918-ban Budapesten fogadtak el, mert azt a nép jóváhagyása és közremuködése nélkül hozták.

2. A gyulés eme döntése értelmében az ukrán nép nem küldi el képviseloit a magyar parlamentbe.

3. A népgyulés kéri, hogy az ukrán csapatok szállják meg az ukránok lakta megyéket, és lássák el élelemmel a nehéz körülmények közt élo lakosságot.

4. A népgyulés üdvözli Ausztria-Magyarország minden felszabadult nemzetét, a csehszlovákokat, délszlávokat, románokat, lengyeleket és németeket.

5. A gyulés köszönti a magyar népi kormányt, amely demokratikus alapokon állva elismerte a népek önrendelkezési jogát, és nem alkalmazott semmilyen eroszakos eszközt az ukrán nemzet politikai szervezodése és valós szándékainak kifejezésre juttatása ellen.

6. A gyulés köszönetét fejezi ki minden Antant államnak és szövetségeseinek azért, hogy orizték a demokrácia szellemét, és kiharcolták az elnyomott népek szabadságát, s egyben segítségüket kérik a Népgyulés határozatainak megvalósításához.

7. A Népgyulés az ukránok ügyeinek intézésére 100 tagból álló Központi Néptanácsot választ, amely teljhatalommal képviselheti a magyarországi ukránok érdekeit mindenben és mindenhol, minden nemzettel szemben, ahol erre igény mutatkozik, s mindenkor mindent megtesz az ukrán nemzet érdekeinek képviseletében.

1919. január 22. és 24. között, I. Ohijenko forgatókönyve szerint zajlott le Kijevben az UNK IV. Univerzáléjának évfordulójára emlékezo, és az Egységes Ukrajna megszületése elott tisztelgo össznépi ünnepségsorozat. A Direktórium erre az alkalomra is kiadott egy Univerzálét, amelyben az alábbi sorok olvashatók: „Mostantól fogva egységbe forrnak az egységes Ukrajna évszázadok óta elszakított nemzetrészei – a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság, Bukovina, Magyarországi Rusz – és a Dnyeperen túli Nagy Ukrajna…” Az ünnepségeken a magyarországi ukránok Népgyulését L. Bacsinszkij, L. Cehelszkij és Sz. Vitvickij képviselte.

(Folytatjuk)

(Folytatas)

1919. január 22. és 24. között, I. Ohijenko forgatókönyve szerint zajlott le Kijevben az UNK IV. Univerzáléjának évfordulójára emlékezo, és az Egységes Ukrajna megszületése elott tisztelgo össznépi ünnepségsorozat. A Direktórium erre az alkalomra is kiadott egy Univerzálét, amelyben az alábbi sorok olvashatók: „Mostantól fogva egységbe forrnak az egységes Ukrajna évszázadok óta elszakított nemzetrészei – a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság, Bukovina, Magyarországi Rusz – és a Dnyeperen túli Nagy Ukrajna…” Az ünnepségeken a magyarországi ukránok Népgyulését L. Bacsinszkij, L. Cehelszkij és Sz. Vitvickij képviselte.

Valóra vált az ukrán területi egység eszméje.
1919. január 22-én, 12 órakor a kijevi Szófia téren ünnepélyes keretek közt (munkaszüneti nap volt) zajlott le a csatlakozási ceremónia. L. Cehelszkij több ezer ember elott olvasta fel az Ukrán Néptanács január 3-én kelt határozatát, P. Korszunszkij atya pedig kihirdette a Direktórium Univerzáléját.

Január 23-én a fovárosban megkezdodött Ukrajna dolgozó népnek kongresszusa, amely úgyszintén a fenti dokumentumok ismertetésével kezdodött. A kongresszus ellenszavazat nélkül ratifikálta a Direktórium Univerzáléját. Ukrajna dolgozó népének kongresszusa 1919. január 28-án Univerzálét intézett az ukrán nemzethez, amelyben többek közt a következoket fogalmazta meg: „A kongresszus ülései közötti idoszakban Ukrajnában a vezeto hatalmat a Direktórium gyakorolja, amely kiegészül a Dnyeszteren túli Ukrajna (Galícia, Bukovina, Magyar Ukrajna) képviselojével, amely területek csatlakozásáról ez év január 24-én döntött a kongresszus”.

A Direktórium tagja lett Jevhen Petrusevics, az Ukrán Nemzeti Tanács elnöke. Az egyesülést követoen a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság az Ukrán Népköztársaság Nyugati megyéje lett, a kék mezoben álló arany oroszlános címert pedig felváltotta a háromágú szigonyt ábrázoló címer. Elhatározták, hogy a csatlakozási nyilatkozatot a legrövidebb idon belül összehívandó Alapító gyulésen hagyják jóvá, amelyen minden ukrajnai terület képviselteti magát. Addig a Nyugati megyékben saját törvényhozó és közigazgatási-végrehajtó intézményeik – az Ukrán Nemzeti Tanács és az Államtitkárság gyakorolja a hatalmat. A frontokon összehangolták a csapatok mozgását, bevezették a közös pénzt, külön minisztériumot állítottak fel a Nyugati megye ügyeinek intézésére, és közös küldöttség utazott a párizsi béketárgyalásokra.

Az Egységes Ukrajna hivatalos küldöttsége tavasszal, 1919. március 30-án jegyzékben tudatta a Bécsben akkreditált nagykövetekkel az egyesülés tényét.

A két országrész egy államban történo egyesítésének logikus végkifejletét azonban számos körülmény gátolta. A csatlakozás jogi és jogeros aktusa azonban nem jelentette a két nemzetrész valóságos egyesülését egy valódi, egységes államszervezetbe. Az Egységes Ukrán Népköztársaság a csatlakozást követoen nem lett sem egységes, sem pedig szövetségi államalakulat. A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság megorizte valamennyi saját törvényhozó és végrehajtó intézményét, amelyek pontosan megfogalmazott feladat- és hatáskörrel rendelkeztek. A Direktórium hatalma továbbra is csak a Zbrucs folyótól Keletre eso területekre terjedt ki. Minden államalkotó egység továbbra is saját maga rendelkezett a katonaságával, melynek tevékenységét bizonyos mértékig ugyan koordinálta a két parancsnokság és kormány. Egyébként az egyesülésrol a végso, jogérvényes döntést az Össz-ukrajnai Alapító Gyulésnek kellett meghoznia. A két ukrán nemzeti alakzat – tekintettel a korabeli objektív és szubjektív körülményekre – inkább a konföderatív államalakulatot preferálta. A legfobb okot az a kritikus helyzet jelentette, amelybe az Ukrán Népköztársaság kormánya és Direktóriuma került: a bolsevik csapatok nyomására kénytelenek voltak kivonulni szinte egész Ukrajnából.

A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság sorsa sem alakult kevésbé tragikusan. 1919. március 19-én, az Antantnak köszönhetoen, a Haller seregével megerosített lengyel csapatok támadásba lendültek Lvov irányában, május 24-én pedig az újabb, Bukovina ellenintézett lengyel támadást a románok támogatták. Az ukrán nemzeti sereg kénytelen volt visszavonulni egészen Kamenec-Podolszkig, ahol találkozott a Direktórium egységeivel. Az Ukrán Népköztársaság Nyugati megyéje ebben a kritikus helyzetben rendkívüli– diktátori – hatalommal ruházta fel Petrusevics elnököt. Petljura azonban senkinek se akarta átadni a hatalmát, minek következtében elmélyült a szakadék az Ukrán Népköztársaság és a Nyugati megye kormányai között. Az elso számára a legnagyobb veszélyt Gyenyikin és a bolsevikok csapatai jelentették, az utóbbiakat pedig a lengyelek és a románok fenyegették.

A foatamán gyenge vezetoi képességei és egyeduralkodói ambíciói következtében több összeesküvésre is sor került az UNK seregében, de maga ellen fordította a Nyugat-ukrajnai kormányhivatalnokokat is. 1919. április 29-én V. Oszkilko atamán vezetésével az Ukrán Népköztársaságban lezajlott egy államcsíny-kísérlet, amelyet P. Andrijevszkij, a Direktórium tagja is támogatott. Az összeesküvok követelték, hogy az Alapító gyulés összehívásáig nevezzék ki Petrusevicset Ukrajna ideiglenes elnökévé, a katonai hatalmat pedig adják át M. Omeljanovics-Pavlenkónak, a galíciai ukrán hadsereg parancsnokának. Felmerült az ukrán köztársasági (direktóriumi) csapatok foparancsnokságának feloszlatása is, ami azt jelentette volna, hogy Petljura elveszíti a katonai hatalmat. A lázadók követelték, hogy Petljurát és Makarenkót távolítsák el a katonai vezetésbol, és Galícia és a Dnyeperen túli terület képviseloibol alakuljon koalíciós kormány. A puccs azonban megbukott. Alig egy hónapon belül P. Bolbocsan vezetésével újabb Petljura-ellenes összeesküvésre került sor, amelynek célja Petrusevics és O. Grekov tábornok – hadseregparancsnok – diktatúrájának kihirdetése volt.

A nagy nyomás és a bolsevik eloretörés arra késztette Petljurát, hogy meghátráljon és együttmuködjön Petruseviccsel, illetve meghívja ez utóbbi képviseloit az UNK Népi Minisztereinek Tanácsába. Alig telt el néhány hónap és a két testvéri köztársaság vezetoi között már óriásira nott a robbanásveszély és tátongott a meg nem értés mélységesen mély szakadéka. A robbanást kiváltó szikrát az 1919. augusztus 30-31-én, Kijevben lezajlott, közismert események jelentették: a várost egyszerre szállták meg Gyenyikin (Bredov tábornok) és Petljura csapatai. Az ellenfelek egymásnak feszültek a fovárosban, majd az UNK egységei elhagyták a várost.

Az ukrán csapatok újfent Kamenec-Podolszkba hátráltak. Az UNK a helyzet rendezése és bolsevik eloretörés megfékezéséhez nyújtandó lengyel segítségért cserébe hajlandó volt területi engedményeket tenni Lengyelországnak. 1919. május 24-én a Direktórium (Petljura) teljhatalommal felruházott megbízottja és a lengyel államfo titkos megállapodást írt alá az UNK-nak nyújtandó „segítségrol és támogatásról”. Ukrajna cserében lemondott Kelet-Galíciáról, Nyugat-Volinyt pedig Lengyelország elidegeníthetetlen részének ismerte el. Elfogadta továbbá külpolitikai alárendeltségét és garanciát vállalt a lengyel ajkú lakosság jogaiért. A nyugati ukránok a közös ukrán érdekek elárulásának tekintették a megállapodást. Az UNK Nyugati megyéje tárgyalásokba kezdett Gyenyikin tábornok parancsnokságával, és már november 5-én aláírtak a kapitulációs szerzodést. 1919. november 16-án Petljura átadta a lengyeleknek az Ukrán Népköztársaság akkori fovárosát, Kamenec-Podolszkot. A következo napon a szociáldemokrata Petljura békeszerzodést kötött az Önkéntes Hadsereggel.

Ezekben a napokban az UNK Nyugati megyéjének kormánya közölte, hogy a jövoben nem tartja a maga számára kötelezonek az egyesülési okiratot és a Kongresszus határozatait, Petrusevics és kormányának tagjai pedig Bécsbe emigráltak. 1919. december 2-án az UNK és Varsó képviseloi nyilatkozat-tervezetet írtak alá, amelynek értelmében Lengyelországhoz kerül a Holmscsina, Polisszja, Pidljassja, Nyugat-Voliny és Kelet-Galícia. Az UNK Nyugati megyéje benyújtott két tiltakozást, de az UNK vezetoi nem vették azokat figyelembe. 1919. december 20-án Petrusevics kormányülést (Nyugat-ukrajnai Népköztársaság) hívott össze Bécsben, és egyoldalúan felmondta a csatlakozási megállapodást.

Az ukrán állami egység darabjaira hullott. Az egységet tulajdonképpen maguk az ukránok döntötték romba, minek következtében a nemzetállamiság is odaveszett. Az ukránok ma élo és következo nemzedékei levonhatják a tanulságot ebbol a keseru leckébol. Ez a lecke arra tanít bennünket, hogy a gondok és harcok közepette félre kell tenni a személyes, politikai és egyéb ambíciókat és érdekeket, az elso és szent kötelességünk megorizni a nemzet egységét és az önálló, egységes ukrán államot. E szent kötelesség teljesítése közben nem beszélhetünk kis és jelentéktelen részkérdésekrol, nincsenek fontos és kevésbé fontos területek, ukrán és kevésbé ukrán vidékek! Minden maroknyi ukrán föld az egész Ukrajna, a legkisebb, ma idegen kézen lévo osi földdarabnak egységbe kell forrnia az egységes Ukrán Államban – Máramarostól és a Dnyeszter-melléktol Bresztig, a Rilscsináig, Sztarodubscsináig, a Don-vidékig és Kubányig…

Bár a XX. század elején az Egységes Ukrajna megszunt létezni, az egyesülési okirat óriási történelmi jelentoséggel bírt.